Alpok és Feketeerdő - 2009. szeptember 6-20. - összefoglaló - frissítve jan.19.

English version

Szokás szerint idén szeptemberben is kivettünk egyben egy rakás szabit (ez 2,5 hetet jelent), és ennek a nagyobbik részét utazással töltöttük.

A gazdasági válságnak, a Forint egész éves árfolyamának és a banki kamatpolitikának köszönhetően most nem távoli tájakra mentünk, "csak" ide a szomszédba Ausztriába és Németországba.
Útvonalunk egészen pontosan így nézett ki:

Nagyobb térképre váltás

Mivel most inkább egy-egy helyen töltöttünk több időt, és nem utaztunk minden másnap, mint tavaly, így a részletes napi megtett km és egyéb adatoktól megkímélek mindenkit.
Annyit csak statisztikailag, hogy ez a kör Google Map szerint 2212 km, aminél persze többet mentünk, hiszen egy-egy helyen is mászkáltunk kocsival egy csomót. Képek itt.

Azok a pontok, ahol több-kevesebb időt töltöttünk:
B pont: Heiligenblut, Ausztria (szept. 6-14.)
C pont: Schwangau, Németország (szept. 14-16.)
D pont: Gerlingen, Németország (szept. 16-20.)

Az "olvasd el végig" után természetesen kifejtem ezeket a pontokat.

Tehát, mint az a dátumokból látszik, Ausztriában töltöttük a legtöbb időt, 7 teljes napot. Mind a hét napról külön-külön fogok írni, hiszen mindig más dolgot csináltunk, más helyekre mentünk, és mindegyik hatalmas élmény volt!

1. nap - 2009. szeptember 6. - képek itt - vasárnap indultunk, így aztán Ausztriában esélyünk nem volt semmiféle boltba menős megállásra, hiszen sógoréknál az a divat, hogy vasárnap minden zárva van. Sebaj, legalább időben, még bőven világosban odaértünk Heiligenblut mellé Rojach-hoz, ahol a szállásunk volt. A hegyoldalba felvezető tekergő egysávos út mentén lévő Ferienwohnungok és Gasthaus-ok számozása valami egészen elképesztő elgondolás alapján történt, valószínűleg teljesen random módon (csak erre tudtunk gondolni, merthogy rendszert azt nem találtunk benne). Már majdnem feladtuk, mikor visszafelé úton végre megláttuk a Haus Marina feliratot. Hurrá! Megvan a ház, már csak a lakásunkhoz kell hozzájutni. Ház ajtaján cetli, menjünk át a szembe házba, ott a kulcs. Átmentünk, osztrák néni kiviharzik, mondván várjunk kicsit. Mi várunk, ácsorgunk, macsekkal barátkozunk, majd kiderül, hogy néni a mi házunkhoz ment. Lehet, hogy a várjunk kicsit nem nekünk szólt, vagy ki tudja. Mindegy, mentünk mi is vissza a házhoz, néni elmagyarázta a bejárati ajtó működését (kívülről csak kulccsal), majd az emeleten kinyitott a kulccsal egy ajtót, és bemutatott, hogy akkor ez lesz az. Előttünk folyosó, belőle nyílik pár ajtó, vártuk, hogy a néni megmutassa a szobánkat. Viszont néni mondta hogy akkor jó pihenést, és kezdeti tempóhoz hasonlóan elviharzott. Ekkor esett csak le, hogy igen, ez egy Ferienwohnung, tehát egy egész lakásunk van, de nem ám akármilyen, kb. akkora, mint az itthoni. Teljesen felszerelt konyha-étkező-nappali, 2 teljesen külön hálószoba, fürdő, wc, terasz. Mindez 30 EUR/éj/lakás áron. Tényleg megéri azt a 10 EUR többletet, amivel többe került a kempingnél. :)

Ráadásul erkélyünkön egész pontosan ez a látvány várt:

Felpakoltuk a cuccainkat, elrendezkedtünk, elmentünk megnézni a falut, hogy mi merre van, stb., és persze le nem vettük szemeinket a körülöttünk tornyosuló hihetetlenül zöld hegyoldalakról. Este kicsit hideg volt a lakásban (még nem fűtöttek, viszont az éjszakai 8-10 fok azért lehűtötte a házat), úgyhogy el is határoztuk, hogy ha sikerül találkozni a háziakkal, kérünk egy kis melegítést. Szerencsére vittük a hálózsákokat, úgyhogy az alvással nem volt probléma. :)

2. nap - 2009. szeptember 7. - vízesések - képek itt
Első napunkra laza sétát, vízesésnézést terveztünk, három vízesést néztünk ki a környéken.

Reggel készülődés közben bekopogott házigazdánk. Jött köszönni, hogy azért mégis találkozzunk már, és hozta a Nationalpark Hohe Tauern kártyákat. Ez egy olyan kártya, amit akkor kap az ember, ha itt a Hohe Tauern Nemzeti Parkban bizonyos helyeken száll meg. A mi kis szállásunk egy ilyen hely volt, úgyhogy bácsi hozta a kártyákat, kitöltöttünk pár papírt (neki is alá kell támasztania, hogy nem csak úgy osztogatja a kártyát az erre járóknak). Ez a kártya nagyon jó találmány, ugyanis rengeteg belépő ingyenes vele (pl. egy csomó felvonó, belépős vízesések, múzeumok, uszodák), ill. sok helyre kedvezmény van vele (30-50%). Így tulajdonképpen alig fizettünk belépőt az egész hét alatt. Így támogatja az állam az idegenforgalmat, csak jöjjenek a turisták, fizessék a szállást, egyenek az éttermekben - tehát biztosítsák azon rengeteg osztrák ember megélhetését, akik a turizmusból élnek itt az Alpokban. Jó gondolat, támogatom! :)

Szóval miután felszerelkeztünk a kártyákkal, megittuk a reggeli kávénkat, bementünk a faluba. A boltban vettünk reggelire mindenféle finomat (friss bagett, sonka, narancslé...), majd elmentünk az első vízeséshez javasolt parkolóhoz. Ott persze volt egy kis pihenőrész, így kényelmesen megreggeliztünk, közben megbarátkoztunk még egy macsekkal. :)
Reggeli után nekiindultunk az erdőnek, hogy megkeressük az első vízesést, a Gössnitz Vízesést. Útközben persze megint megcsodáltuk a zöld hegyoldalakat, amit nem tudom, meddig tudnék nézegetni...

Az út a vízeséshez egy nagyon szépen karbantartott, jól kitáblázott turistaút volt (ez még így első nap azért meglepetésként ért bennünket). Minden elágazásnál egyforma, jól olvasható táblákra ki volt írva, hogy mi merre, kb. mennyi idő, és milyen nehézségű az út. Később persze rájöttünk, hogy ez egy országos jellegzetesség. :) A sima turistaút aztán nemsokára egy geotrail-ben folytatódott, ami annyit jelent, hogy mindenféle érdekes dolgot kiírnak nagy tájékoztató táblákra. Így megtudtuk, hogy ez a hegy milyen kőzetekből épül fel, hogy milyen állatok laknak errefelé, milyen a hely őshonos növényvilága, és persze mindezt visszamenőleg sok-sok évre. Jók ezek a geotrail-ek, hasznosabbak, mint 1 év általános iskolai földrajzóra összesen. Mondjuk azt nem tudtam meg, hogy bányásznak-e bauxitot, de soha nem is érdekelt. Viszont megtudtuk, hogy hogyan alakul ki egy láp, és mi lesz belőle később. Rögtön mutattak is egyet, nem véletlen táblázták ki a tudnivalót. A lápban laktak kacsák, békák, kígyók, madarak. Ebből összesen a kacsákkal találkoztunk, akik nagyon aranyosak, de félősek is voltak. Viszont kitartóan próbálták magukat rávenni, hogy közelebb jöjjenek ahhoz a két nagy kétlábúhoz, de aztán csak nem ment nekik... Láttunk hatalmas hangyabolyt is, én még ilyennel soha nem találkoztam. Persze ez is le volt rajzolva táblán, és azt is megtudtuk, hogy mennyi hangya él egy ilyenben - a teljes lakosság egy nagyobb bolyban akár 1 millió dolgozó hangya is lehet! Nagyon durva, nem gondoltam volna. A sok hasznos információ után elértünk egy nagyon gyorsan folyó patakhoz, ahol egy tábla jelezte a domboldalban induló utat, mondván arra van a kilátás a vízesésre. Hurrá, nekiindultunk - itt egy erőseb kaptató következett, de persze azért túl lehetett élni. Kb. negyedóra után felértünk, kibukkant a vízesés, és hűűűűűűűűűűű - mondtuk! Így:

Hatalmas vízesés, alatta minden csupa zöld, és még ahol voltunk, a szemközti domboldalon is kaptuk belőle a zuhanyt rendesen. :) Szép kilátóhely volt kialakítva padokkal, korlátokkal. A környező hegyekre is nagyon szép kilátás nyílt, ott figyelt fehér tetejével a Grossglockner is, Ausztria legmagasabb hegycsúcsa.

Visszasétáltunk az autóhoz, majd elindultunk a következő vízeséshez, a Jungfernsprung-hoz. Ez a vízesés a főútról is látszik (ami délről vezet Heiligenblut felé). Itt is egy szépen karbantartott gyalogút vezet a kilátó részhez. Próbáltunk ládát keresni is, de valahogy ezekkel a com-os ládákkal nincs szerencsénk, nehezebbek, vagy félre vannak mérve picit, vagy nem tudom. A geocaching.hu-n érdekes módon nincsenek ilyen problémáink. :) Szóval Jungfernsprung. A kb. 130 m magas vízesésnek története is van, méghozzá a nevéhez fűződik. Nevét ugyanis úgy kapta, hogy állítólag egyszer régen egy csaj menekült az ördög elől az erdőben, majd futás közben ideért a mai vízesés tetején lévő sziklafalhoz. Nem tudott mást tenni, mint ugrott, viszont angyalok megmentették, csoda történt, megúszta élve az ugrást. Aztán egyszer csak idefolyt a víz, amit róla így neveztek el. Ez sokkal prózaibban van ott persze leírva a táblára. Egyébként így néz ki, és egészen közel lehet menni (ismét zuhanyzós távra):

Harmadik vízesésünk a Gartlwasserfall volt. Na, itt az odavezető utat volt picit nehéz megtalálni, mert az egy tábla a faluban (Döllach-ban), ami jelzi, hogy merre, az kicsit elbújt... Így aztán felfedeztük a falut (nagyon aranyos kis pici keskeny utcás falucska, van neki vagy 2 utcája összevissza. Ki is néztem egy igazán helyi stílusú éttermet, ami igazi parasztkonyhát hirdetett magáról, hogy ezt majd kipróbáljuk. :) Aztán azért sikerült megtalálni a vízeséshez vezető utat, itt már lustultunk, úgyhogy a közelebbi parkolóban álltunk meg, ahonnan gyalog kb. 5 perc volt a vízesés. Ő volt a legkisebb, viszont nem is meredek sziklafalról zubogott le, hanem szépen a növények között az erdőben. Itt is keresgéltünk egy com-os ládát, amit hol a patakpartra, hol az erdőbe mutatott az eszköz. Mindegy, a vízesés volt a lényeg. :)

Vízesésnézés után jól esik az ebéd-vacsora alapon elmentünk pizzázni, és olyan fincsi házi pizzát ettünk Winklern egyetlen éttermében (na jó, volt még egy egy szállodában), hogy az csak na!!! Az albumban van róla kép. Közben láttunk sok motoros túrázót, köztük egy rakás igazán szimpatikus chopperest is. Sokan vannak errefelé, élvezik a jó időd, igazuk van, egyszer mi is kipróbálnánk!

Korán volt még, úgyhogy gondoltunk autózunk kicsit a környéken - elindultunk megnézni a Grossglockner Hochalpenstrasse-t. Ez egy olyan út, ami Heiligenblut-ot és Fusch-t köti össze, két falut a hegyek két oldalán. Közben pedig sok-sok kanyarral tarkítva átkel a hegyeken. Legmagasabb pontja 2504 m. Az út csak nyáron üzemel, májustól októberig. Minősége kifogástalan. Rengeteg pihenőhely van, kisebb-nagyobb parkolók, Hütték éttermekkel, kiállítások a hegy élővilágáról és egyéb érdekes tudnivalókról. Tulajdonképpen minden egyes kanyarban meg lehetne állni, gyönyörű a kilátás a környező hegyekre-völgyekre, tavakra, víztározókra, gleccserekre, zöld vagy éppen sziklás hegyoldalakra, a Grossglocknerre, és a többi 3000 m feletti környékbeli hegycsúcsra. Az út fizetős, de a reggel megkapott Nationalpark Hohe Tauern kártyában szerencsére egy 15 napos útbérlet is benne van (ami amúgy 35 EUR lenne), így vígan mászkáltunk ki-be egy csomószor. Kanyarogtunk egy keveset, ámuldoztunk a kilátáson, aztán kezdett sötétedni, úgyhogy visszamentünk a szállásra pihizni, és készülni a másnapi nagy Schareck-túrára.

Még egy kép az esti autózásról:

3. nap - 2009. szeptember 8. - Schareck túra - képek itt - GPS-re letölthető útvonal itt
Heiligenblut mellett van közvetlen a Schareck hegy, 2600 m magas. A felvonó a falu közepéből indul, igazán kényelmes megoldás. Így hát gondoltuk felmegyünk reggel, sétálgatunk fent, aztán lejövünk este. Mint kiderült, az este inkább délután lesz, ugyanis a felvonó du. 4-ig közlekedik. Sebaj, beterveztük az útvonalat és nekiindultunk.

Az útvonal (a piros pöttytől indultunk az óramutató járásával egyezően):

A piros pöttynél kiszálltunk a felvonóból és megállapítottuk, hogy fúj a szél és kicsit hideg van. Így aztán jól felöltöztünk (felvettük a Buff-okat, kesztyűket, én még a sálamat is - persze továbbra is a nemrég vásárolt zseniális találmány, a softshell volt rajtam, csak a sál még annyit jelentett, hogy nem engedte ki felül a jóidőt), és már indultunk is! Megnéztük a hegytetőt (nagyon közel van a felvonó tetejéhez), aztán elindultunk kb. észak felé a Tauernfenster geo-útvonalon. Ennek az útvonalnak a különlegessége a gyönyörű kilátás és a nagyon sokszínű geológiai formációk - sziklák, kövek, vízmosások, stb. Mivel ezirányú ismereteink erősen korlátozottak, ezért kevésbé tudományosan néztük a dolgot, és megelégedtünk a ’jééé nézd, barlang!’ és ’dejó kő, olyan mintha ezüst lenne!’ felkiáltásokkal. :) Viszont valóban nagyon érdekes útvonal. Úgy kezdődik, hogy egy hegygerincen kell leereszkedni. Akinek tériszonya van, ne itt kezdje a terápiát, mert valószínűleg hegyimentők kellenek hozzá, hogy megmozduljon... :) A hegygerinc mint olyan ugyanis keskeny, két oldalán pedig elég erős szakadékok tudnak lenni. Emiatt aztán biztosítva is van, úgyhogy egyébként egyáltalán nem nehéz, és nem is megterhelő. Sőt, akinek egy fikarcnyi tériszonya sincs (szerencsére mindketten így vagyunk összerakva), annak különösen nagy élmény! Minden irányban hihetetlen kilátás, nagyon kék ég, hegycsúcsok mindenfelé, lent a zöld völgy... Eléggé lassította a haladást, hogy egyszerűen muszáj volt félpercenként fényképezni!!

Igen, az ott az út:

A fenti térképen a hosszú, kb. egyenes szakasz a geo-trail. Aztán elkanyarodtunk jobbra, le a geo-trailről. Itt jött a csíkokban havas hegyoldal, további gyönyörű kilátásokkal most már a másik irányba, és egy kicsit nehezebben követhető túraút. Azt kell tudni, hogy itt a túraútvonalakat mind piros-fehér-piros festéssel jelölik (a húgom még megtippelheti, hogy miért, a többieknek ha nem esik le, játsszanak kicsit világ zászlói-játékot). Namost, ezek a festések fa hiányában a kövekre vannak festve, ami van hogy látszik, és van hogy nem.

Vagy csak nem veszem észre, mert csak, mert éppen ámuldoztam hogy jajj de szép itt minden. :) Szóval nagyjából követtük a piros utat kicsit fel, majd egy újabb hegygerincen egyenesen. Aztán azt mutatta a GPS, hogy erős jobb kanyar következik. Ekkor az itt látható gerincen jártunk éppen:

Néztünk, ’most ezt így hogy?’ - kérdeztük, aztán utolértek minket ketten, akik lendületesen kanyarodtak jobbra, pont úgy, ahogy a mi kis okos gépünk is szerette volna. Vártunk kicsit, néztük, hogy ők mit csinálnak. A hegygerincről ugyanis a 90 fokos jobbkanyar annyit jelent, hogy a fenti képen látható eléggé meredek (sokkal de sokkal meredekebb volt az ott, mint ami a képről lejön) kavicsos-köves hegyoldalnak kellett nekiindulni. Mondanom sem kell, piros jelölés nem sok látszott. Viszont volt egy szokásos útvonaljelző tábla is, és ő is lelkesen hirdette, hogy bizony, előre xy út, jobbra meg a másik. Mindkettő nehezebb (piros) besorolású. Hát jó, ha mások is mentek, akkor mi is megyünk, nosza, megindultunk lefelé! :) És most nem írnám ezt a blogot, ha összetörtem volna magam, szóval sikerült! Lementünk. Sőt, sokkal könnyebb volt, mint ahogy az fentről látszott. Nagyon-nagyon cikkcakkos, és néha még valami kis kitaposottnak látszó ösvényszerű dolgot is véltünk látni a kövek között. Sőt, időnként piros jelzés is volt, úgyhogy megnyugodtunk, jók vagyunk. Leereszkedtünk tehát a hegyoldalban, és viszonylag hamar leértünk egy völgybe, pontosan ide:

Igen, onnan középen fentről jöttünk! :) A hegytetővel ellentétben a völgy teljesen zöld volt, persze ahogy látszik nem lombos fákat kell elképzelni, de a földön a köveket felváltotta a nagyon zöld pihepuha mohás növényzet. És persze még mindig voltak hófoltok is. Az út tovább vezetett lefelé, de persze már nem volt nagyobb nehézség benne. A hegyről lefolyó patakok, vízmosások itt a völgyben folytatták útjukat, így akármerre mentünk, kisebb-nagyobb gyors folyású hegyi patakok bukkantak fel. Átugráltunk rajtuk, és közben azon csodálkoztunk, hogy a patakok zaját egy-egy kisebb dombocska mennyire le tudja fogni. Amint eltűntünk egy domb mögött, a patak zúgásából konkrétan semmi nem hallatszott, élvezhettük a teljes csendet. Annyira nagyon csend volt, hogy az már hihetetlen! Néha a patakok, később néha egy-két tehén, és a saját lépéseink hangja - ennyi. Teljes nyugalom. Körülöttünk hatalmas hegyek, mi egy zöld völgyben sétálunk a puha mohás talajon - áááááááá, leírhatatlan!!! :)

A képen alulról kb. 1/3-nál, vízszintesen középen (szóval pont előttünk) van egy kis ház, később amellett mentünk el, majd jobbra tovább. Tehát a képen már nem látható völgybe nem sétáltunk le. Amikor visszanéztünk, hogy honnan jöttünk, akkor viszont újfent egy leírhatatlan tájat láttunk:

Aztán itt voltunk úgy, hogy ideje rákapcsolni, ugyanis - ahogy már említettem - az utolsó felvonó 4-kor megy lefelé. Elég fura megoldás, mivel pl. akár még 6-kor is mehetne, akkor is világos volt még. Na mindegy. Szóval ’siessünk, hogy elérjük a felvonót’ - felkiáltással nekiindultunk az újra felfelé vezető útnak (fenti térképen kb. a piros pöttyel vízszintesen egyvonalban jobbra lévő rész). Na, ez erős volt. Eleve már picit fáradtak voltunk, ráadásul egy erősebb emelkedőről volt szó, amit aztán később egy még erősebb emelkedő követett. És megdőlt az, amit annyira szeretek a túrázásban - miszerint saját tempóban lehet menni és gyönyörködni a szépségekben, hiszen senki nem hajt. Itt most muszáj volt hajtani magunkat, úgyhogy minden erőnket összeszedve haladtunk felfelé. Egyébként egy 2 km-es szakaszról volt szó, összesen 300 m szintemelkedéssel, ami úgy alapvetően nem gáz, csak ne kelljen sietni... Szóval mentünk, ahogy csak tudtunk. Egy idő után már nagyon neccesnek tűnt az a 4 óra, így Péter előrement, hogy szóljon a felvonósoknak, hogy ha lehet, várjanak meg. Szegény, neki sem hiányzott más, mint a még gyorsabban menés. :) Engem már kb. csak a túrabotjaim tartottak, amikor hallom a kisrádiómon, hogy minden OK, nem kell rohanni, megvárnak a felvonósok. Juhúúúúú! :) Örültem ám nagyon! Aztán vánszorogtam tovább. Ekkor már közvetlen a felvonó mellett ment az út, és a felvonóban jövők láthatták, hogy agonizálok, ugyanis hangosan kiabáltak és bíztattak, nagyon aranyosak voltak! Aztán már nem tudom hogyan, de felértem, kifújtam magam, és becsüccsentünk egy kabinba.

Mire leértünk a faluba, mindketten magunkhoz tértünk, elkóvályogtunk a kocsihoz, elmentünk a szállásra átöltözni, aztán már mentünk is Döllach-ba a tegnap kinézett falusi étterembe, ahol isteni, bizonyára friss alapanyagokból készült napi ajánlatot vacsiztunk a falu egyik zsákutcájának végén két ház között az udvaron kialakított kerthelyiségben.

Bár ez a vánszorgás a végén nem hangzik jól, mégis ez volt a leg-leg-leg túránk az egy hét alatt! Minden része gyönyörű, hihetetlen a kilátás, tiszta a levegő, a zöld nagyon zöld, a kék nagyon kék, a csend nagyon csend... Bármikor azonnal nekiindulnék újra! A végén pedig inkább lesétálnék 1200 métert a faluba, mint 300-at fel a felvonóhoz. :)

4. nap - 2009. szeptember 09. - Gradental-Vordersee túra - képek itt - GPS-re letölthető útvonal itt
Azt hittük, a tegnapi túra (főleg a vége) megtette a hatását, jó kis izomlázunk lesz. Aztán nem is. Izomláznak jele sem volt, úgyhogy elhatároztuk, megejtjük a másik nagyon várt útvonalat, a Gradental túrát. Ránézésre ez tűnt a betervezettek közül a legnehezebbnek, kb. 900 m fel, ugyanennyi le, kb. 13-14 km-en. Kicsit későn keltünk, de ez még épp belefért. Aztán elindultunk Winklern irányába, Döllachban (tegnap esti vacsi faluja) még beszaladtunk boltba, hogy azért ne vágjunk neki az útnak üres hátizsákkal. Aztán elkezdtük keresni a völgybe vezető kis utat. Na, ez már kihívás volt. A kitáblázás újfent nem túl feltűnő. Igaz, nem is egy tömegturizmus által ellepett hely (szerencsére) ez a völgy. Kisebb kitérők után aztán megtaláltuk az utat, feltekeregtünk egy völgyben kicsit a hegyek közé. Nem hittük el, hogy itt még parkoló lesz, de aztán egyszer csak vége lett a földútnak, és aranyos kis kultúrált parkolót találtunk a patak mellett. Hurrá! Gyorsan felcuccoltunk, is neki is indultunk a nagy útnak. Sajna kicsit már késő volt ekkor (kb. 12:30), úgyhogy volt egy olyan gyanúnk, hogy vagy gyorsan megyünk (amit nem szeretünk), vagy rövidebb lesz a túra (amit megint nem szeretnénk), vagy a Hüttében alszunk (amihez semmi nem volt nálunk). Mindegy, majd lesz valahogy alapon elindultunk (igen, ez nem jellemző ránk). :)

Az út első része - kb. 1,5 km - egy fenyőerdőben vezetett, elmentünk egy egész jó kis vízesés mellett is, átkeltünk egy gyors folyású patakon. Az erdőben az út kitartóan emelkedett, a kocsitól ránézésre nem is tűnt úgy, de menet közben azért már éreztük. Sétálgattunk, néha megálltunk, kerülgettük a korábban erre járt tehenek nyomait. Aztán egyszer csak úgy tűnt, felértünk valahova. Kiértünk a fák közül, és húúúúúúúú mit láttunk. Előttünk egy széles, hosszú fennsík, egy naaagy rét, három oldalról hegyek, mögöttünk fantasztikus kilátás a völgyre. A fennsík jobb oldalán egy patak tekergett össze-vissza, itt tehenek legelésztek. Bal oldalon fenyők lógnak be, szemben a hegyről három hatalmas vízesés igyekszik lefelé a völgy felé. A hegyoldalakban a fenyők egyre kisebbek, egy idő után apró bokrok, majd felváltja őket a szikla. Sehol egy ember, sehol a közelben nincs nagyobb település. A tökéletes csendet csak egy-egy tehénkolomp töri meg néha. Hihetetlen szép hely volt, ezért már megérte eljönni ide. A kép természetesen töredékét nem adja vissza az élménynek, de azért ideszúrom, nézzétek:

Az út a völgy jobb oldalán vezetett tovább. Azért nem toronyiránt át a völgyön, mert a patak ágai közötti rét is csupa mocsaras volt, a fűréteg csak átverés, vízben állt elég sok helyen. A völgy jobb oldalán az emelkedő szélén vitt végig az út a völgy túloldala felé, és még így is volt, hogy érdekesen vizes füvön mentünk. Aztán megint volt egy patak-átkelés sziklákon, köveken, majd az út hirtelen jobbra fordult. Itt mentünk kicsit felfelé, és itt jött az elágazás, ahol mi balra mentünk, visszafelé pedig majd a másik ágáról fogunk ugyanide becsatlakozni a terv szerint.

A fenti képen pontosan szemben lévő "kisebb" hegyet irányoztuk be, amin kb. 1,5 km-es út és 350 m szintkülönbség múlva egy tóhoz fogunk érni. Igen, a képen nem tűnik ennyinek. Élőben sokkal nagyobb volt. Szóval itt jött egy jelentősebb kaptató. Már éhesek is voltuk, de elhatároztuk, hogy majd a tó mellett ebédelünk. Keskeny, tekergős és időnként rendesen meredek turistaúthoz volt szerencsénk, jó fárasztó is volt. Itt kétszer is szembetalálkoztunk túrázókkal. Az egyikek (két idősebb úr) meg is kérdezték, hogy még ma lefelé is fogunk-e jönni, majd mikor lelkesen bólogattunk, ők csak néztek nagy szemekkel, és jó utat kívántak. :) Mi pedig lendületesen haladtunk tovább. Időnként visszanéztünk a völgyre, fantasztikus volt a látvány a meredek hegyoldalról. Itt már foltokban hó is volt, szerencsére nem az úton, plusz ideértek a felhők, amik már reggel óta fenyegettek. Nagyon jól nézett ki, olyan sejtelmesek a hegyek a vonuló felhőkkel, bár azért a szikrázó napsütéses verzió szerintem jobban néz ki.

Szerencsére nem esett, csak viszonylag közel vonulgattak a felhők. Kicsit már Gyűrűk Urában éreztük magunkat, csak mentünk-mentünk, ééés mentünk még egy kicsit. Aztán elnéztünk balra, GPS szerint ott a tó, úgyhogy letértünk kicsit az útról (nem evett meg a farkas), itt is érdekesen vizes volt a fű. Felmásztunk kis buckákra és tényleg ott volt a tó, név szerint a Vordersee!

Persze a kép újfent nem adja vissza teljesen, elég durván kékeszöld színe volt a tónak, és gyönyörűen tükröződtek benne a hegyek. Valószínűleg napsütésben még durvább színe lehet. Itt leültünk egy kőre ebédelni. Jóízűen elfogyasztottuk a friss bagettet, tiroli sonkát és sajtot. Aztán tanakodtunk kicsit, és elhatároztuk, hogy innen inkább visszafelé indulunk.

Ugyanis a további utunk még feljebb vitt volna (kb. még egyszer ennyi, mint a fennsíktól a tóig), és ezzel több problémánk is volt. 1., mint mondtam, nem volt az igazi az idő - jöttek-mentek a felhők, tehát a sok szépséget csak félig tudtuk volna élvezni. 2., eléggé lefáradtunk, tehát az út további részén a sebességünk az eddiginél is rosszabb lett volna, és mivel már elég késő volt, féltünk, hogy netán sötétben érnénk vissza a kocsihoz, ami itt a fényszennyezéstől távol nem túl jó poén lámpa nélkül. 3., nem akartunk a Hüttében aludni. 4., Kornitól tanultuk, hogy mindig hagyjuk valamit legközelebbre (ezzel én nem feltétlen értek egyet, mióta ’98-ban nem mentem fel a World Trade Center-re, mondván "majd legközelebb").

Szóval bámészkodtunk kicsit még a tó körül, aztán megindultunk lefelé pontosan azon az úton, ahol felfelé jöttünk (itt még nem lehetett elágazni a másik útra, azt csak a Hüttétől lehetett volna).

Egész hamar leértünk a fennsíkra az útelágazáshoz. Végigsétáltunk a patak mellett, elértük kolompos barátainkat, majd át az erdőn, és hipphopp a kocsinál is voltunk. Valahogy a lefelé utak mindig sokkal rövidebbek. :)

Így a rövidítésnek köszönhetően du. 5-re az autónál voltunk. Itt már egyértelmű volt, hogy ha nem rövidítünk, akkor esélyünk nincs világosban visszaérni. Természetesen azonnal elhatároztuk, hogy jövőre előbb indulunk, és ezt az utat mindenképp végigjárjuk, mert irtó kíváncsiak vagyunk szép napos időben a további két tóra, amik jóval nagyobbak a Vordersee-nél, plusz persze ezt a fennsíkot is bármikor szívesen megnézzük újra.

Szóval nem sikerült teljesíteni a tervezett utat, de így is egy hihetetlenül gyönyörű helyet találtunk, amit csak úgy, a főút és a felvonók környékén maradva nem találtunk volna meg.

Ja, és akit kicsit is megfogott A FENNSÍK leírása, az nézze meg ezt a nagyfelbontású képet! Nem mi csináltuk, flickr-en találtuk, kicsit jobban visszaadja a fennsík hangulatát.

5. nap - 2009. szeptember 10. - Schareck - Heiligenblut túra - képek itt - GPS-re letölthető útvonal itt
Rájöttünk, hogy a korábbiakkal ellentétben már nincs izomlázunk a túrázástól. Így aztán semmi nem tudta megakadályozni, hogy egy újabb hosszabb túrát tervezzünk be. Plusz azt olvastuk, hogy a hét végefelé kicsit esősebb lesz az idő, úgyhogy a jóidő-igényes túrákat próbáltuk mielőbbre bepakolni. Így aztán reggel 10-kor már fent voltunk a Schareck tetején. Körbenéztünk, megállapítottuk, hogy a kilátás továbbra is fantasztikus, aztán nekiindultunk a napi terv végrehajtásának - egyenesen (na jó, nem egyenesen) le Heiligenblut irányába. Tehát a cél lesétálni 2600 méterről 1300-ra, kb. 8 km-es úton. Valamivel rövidebb és meredekebb, mint a Schneeberg lefelé túra volt (az 10,5 km volt és 1200 m le), viszont most ugye nem esett az eső, és edzésben is voltunk.

Nekiindultunk tehát az út legmeredekebb (felső) részének, ahol tegnapelőtt felfelé már annyira kivoltunk. Emlegettük is minden kanyarban, hogy jujj tegnapelőtt itt már azt sem tudtuk, mi történik, csak mentünk, mentünk... :)

Így terveztük az utat:

Indulás a kép felső részéből, a sárga úton lefelé (nem, a végén nem találkoztunk a Nagy Varázslóval).

Az útvonalon látszik, hogy elég cikkcakkos, ebből már kb. lehet következtetni, hogy milyen volt a kilátás folyamatosan, főleg a felső részeken. Körülöttünk minden irányban 3000 m körüli hegyek, a Grossglockner hósipkája, előttünk pedig rendesen mélyen egy gyönyörű, nagyon durván zöld völgy, benne a falu.

Egy kis ízelítő:

Egy ponton videót is csináltunk:

Az út persze folyamatosan legelőkön vitt keresztül, úgyhogy mindenhol barátságos, kolompoló négylábú magaslati lakosokkal találkoztunk, akik megbámultak bennünket jól, aztán legelésztek tovább békésen. Itt kicsit több turista is volt, mint tegnap a Gradentalban, de persze egyáltalán nem sok. Tekergett az út, hol a völgybe vonuló meredek, zöld hegyoldalakkal, hol a Grossglocknerrel néztünk farkasszemet. Jöttek-mentek a bárányfelhők is, így az átszűrődő napsütés néha igazán szép látványt produkált a völgy felé. A legelőket időnként kerítés választotta el (különben egy-egy gazda napokig kereshetné a teheneit), viszont annak ellenére, hogy a legelők privát területek, természetesen nincsenek a turisták kizárva, száműzve, nem kell nagyokat kerülni azért, mert Hans tehenei pont itt találnak legelni (igen, itt ez természetes - ugyanezt olvastam a Norvégokról is, nade az Skandinávia, ne hasonlítgassuk már). A megoldás egyszerű. Mindenhol, ahol az út legelőhatárt keresztez, egy-egy ilyesmi megoldás található (vagy kiskapu, amit persze mindenki becsuk maga után):

Még jó, hogy a tehenek nagy, nehéz és nem túl okos állatok. :)

Szóval sétálgattunk, másztunk át a kerítéseken, szívtuk magunkba a fincsi friss levegőt és a gyönyörű látványt.

Egy idő után leértünk a nehezebb, jó meredek részről, visszanéztünk, és megállapítottuk, hogy nem csoda, hogy ez tegnapelőtt a túra végén már nehezen ment. A képen jobbra fent van a Schareck, a hófogós rész még nem is olyan nagyon meredek, mint feljebb a legteteje:

Egyik kanyarban előbukkant egy házikó, és mint az előtte elhelyezett táblából kiderült, ez itt egy bérelhető hütte (turistaház). Húúúúúúú, azóta azt szeretném, hogy pár napig (de tőlem akármennyi ideig is, ide is költöznék szívesen) itt, a ház előtti teraszon, ezzel a kilátással fogyaszthassam el minden nap a reggeli kávémat a friss alpesi tejjel. Hm. Éredekelne, van-e ADSL vagy valami egyéb gyors net, aztán beneveznék állandó otthonról dolgozásba. :)

Közben kereszteztünk patakot kis vízeséssel, és minél lejjebb mentünk, annál több növény volt. Fényképeztem is aranyos virágokat, a képek között megtalálja, akit érdekel. Az egyik legelőn, ami mellett elmentünk, fura, hosszúszőrű tehenek laktak, érdekes bölény-tehén keresztezésnek tűntek. De lehet, hogy csak alkalmazkodtak a tehenek a hidegebb klímához, és hosszú szőrt növesztettek. Mindenesetre viccesen néztek ki. Aztán pedig elértünk egy szamár-farmot, ahol a szamarak egészen barátságosak voltak, és jöttek oda a kerítéshez simogattatni a fejüket. :) Természetesen összebarátkoztunk, aztán rájöttem, hogy biztos éhesek, szedtem nekik egy kis gazt. Na, ez nagyon bejött nekik, rögtön mindannyian ott toporogtak előttem, és várták a következő adag szárazfüvet, amit a furcsa kétlábú tuszkol bele a szájukba.

Etettem őket kicsit, aztán gondoltuk megyünk tovább. Viszont az egyik szamár okosabb volt, mint gondoltuk. Egy határozott mozdulattal ugyanis átbújt a kerítésen, egy olyan részen, ahol lazábban volt a szögesdrót. Meg is ijedtünk, hogy a hülye most lelép, aztán jön a gazda, és majd én tehetek az egészről. A szamár viszont csak simán éhes volt, nekiállt legelészni ott, ahol az előbb szedtem nekika füvet. Hihetetlen, a szamarak nem is olyan buták! :) A kis ravasz kifigyelte, hogy én honnan szedem a füvet (az ő részükön már teljesen le volt taposva/kajálva), és miután kijött, ott legelészett nyugodtan. A társai csak bámultak, de nem mertek kijönni. Mi pedig továbbindultunk (és nem, nem jött velünk a csacsi).

Nemsokára egy nagyobb (éttermes) hüttéhez értünk, ahol azt hirdették, hogy ott bizony helyi, házi készítésű sajt van, meg minden egyéb finomság. Már pont éhesek voltunk, úgyhogy nekünk sem kellett több, beültünk egyet ebédelni, ittunk házi tejet, ettünk nagy adag levest és rétest, pihiztünk egy nagyot. Aztán jóllakott óvodásként tovább indultunk.

Ezután elég hamar bevitt az út a fenyőerdőbe, plusz elkezdett csöpögni az eső picit. Jó kombináció, a magas fenyők egész jól megfogták az esőt. Néhány kanyar, pár átkelés a patakon, és már láttuk is a falut.

Pár perc, és már a kocsinál voltunk. Este a lakásban pihiztünk, leveseztünk, tévéztünk, teát főztünk. Rájöttünk, hogy túrázás után valahogyan extra jól esik a leves.

Hű, ez is egy jó nap volt!!!! Lefelé viszonylag könnyű a túrázás, cserébe viszont folyamatosan fantasztikus a látvány, ezt a túrát is bármikor megismételnénk, jövő nyáron valószínűleg el is látogatunk ide újra, és egy napba kombináljuk a Schareck fent és a Schareck-Heiligenblut túrát.

6. nap - 2009. szeptember 11. - Malta Hochalmstrasse - képek itt
Kicsit fáradtak voltunk az előző napoktól, plusz az idő is borongós volt. Így aztán úgy határoztunk, hogy megejtjük a könnyebb napot, elmegyünk autóval víztározót nézni. A cél a Malta Hochalmstrasse végén található víztározó volt. A Grossglockner Hochalpenstrasse-hoz hasonlóan ez is egy különösen szép, sokat kanyargós, fizetős hegyi út, viszont ennek az útdíja is ingyenes volta Nationalpark Hohe Tauern kártyával.

Végigkanyarogtunk az úton, közben vízesést és szebbnél szebb kilátásokat néztünk. Az út többször is alagútakon át vezetett, volt olyan keskeny szakasz is, ahol egyszerre csak egy irányból mehetett a forgalom. Az út végén pedig megérkeztünk a víztározó tavához és a víztározóhoz.

Végigsétáltunk a gát tetején, jó hosszú volt, és jó magas is. A tetején teljes szélességben járda vezet végig, egyik oldalon tó, másik oldalon mélység. Nagyon jól néztek ki a vonuló felhők, bár nem bántuk volna, ha szép napos időben láthatjuk a helyet, a tó biztosan szebb kék lett volna. Csöpörgött az eső, de így legalább nem voltak sokan! :) Hatalmas egy építmény egy ilyen gát, és ez még csak egy kisebbfajta volt. Tériszonyosoknak ajánlom a tó felőli oldalt, a szakadék felé semmiképp ne nézzenek! Aki viszont ilyen szerencsés, mint mi, és bárhonnan bárhova képes lenézni, az ilyesmit fog látni, ha kicsit kihajol a korláttól:

Nagyon durva ám, jó magas! Ezek után már nagyon kíváncsi lennék a Hoover Dam-re, bár gyanítom, hogy ott a szokásos biztonsági intézkedések miatt a gát szélének még a közelébe sem lehet menni...

A séta után bementünk az épületbe, ahol van egy kiállítás, felette pedig egy étterem. Megnéztük a kiállítást, érdekes dolgokat tudtunk meg. Például azt, hogy a Verbund - a cég, aki a vízierőműveket működteti (összes áramelőállításának 90%-a vízierőművekből van) Ausztria áramellátásának 50%-át adja. Tehát Ausztria teljes áramellátásának 45%-a vízenergiából ered. Van valami előnye is a gleccserek olvadásának... :)

Azt is megtudtuk, hogy ez itt nem annyi, hogy van egy folyó, amit felduzzasztottak, és a gát tövében pörög a felszerelés és készül az áram, hanem egy egész kiterjedt rendszer van, több gáttal, több helyen csövekben vezetett (gyorsított) vízzel, és több áramtermelő állomással. Az albumban van kép a rendszerről, akit érdekel, nézze meg, nagyon érdekes!

A múzeumben kiállítottak egy csomó kristályt is - a hegyek között sétáink során sajna nem találkoztunk velük, pedig állítólag a környékről származnak.

Egy szépen megvilágított példány:

Próbáltam kommunikálni velük, de biztosan féltek, mert nem beszéltek vissza (aki nem néz Csillagkaput, azaz Stargate SG1-t, az sürgősen kezdje el, az 1. évad 6. részében meg fogja érteni, miről magyarázok).

A gát belsejébe végül nem mentünk be, mert éppen csak német vezetés volt, több órát várni viszont nem volt kedvünk. Így aztán kristálynézés után rögtön elindultunk vissza a Hochalmstrasse-n. Közben találkoztunk persze itt is egy csomó motorossal, egész konkrétan egy egész csapat chopper ment előttünk! :)

Megálltunk ebédelni, megtudtuk milyen a karintiai óriás ravioli (van neki rendes osztrák neve is, de a lényege az, hogy pont olyan, mint egy nagyon nagy ravioli), söröztünk egyet hozzá, aztán szép lassan visszagurultunk a lakáshoz.

Út közben megálttuk, hogy a Mölltal Gleccserhez reklámozzák a felvonókat. Odamentünk az alsó állomáshoz, megnéztük a térképet és megállapítottuk, hogy ez nagyon durva lehet, úgyhogy ha nem lesz másnap nagyon rossz idő, akkor megnézzük.

Ez egy pihizős, lassú nap volt, ilyen is kell. Láttunk érdekes dolgokat, naaaagy duzzasztógátat, kipihentük magunkat, felkészültünk a további nagy sétákra! :)

7. nap - 2009. szeptember 12. - Mölltal gleccser és Ragga szurdok - képek itt

Szerencsére egy hangyányit jobbnak tűnt az idő, mint amit a jósok mondtak, úgyhogy nekiindultunk a mára tervezett Mölltal gleccsernek.
A megcélzott hegytető a Schareck teteje volt, a környék egyik 3000 m feletti hegycsúcsa.

A felvonó három szakaszból áll:
1. Mölltaler Gletscher Express - 1222 méterről 2234 méterre.
2. Gondelbahn Eissee - 6 üléses kis fülkék, 2241 méterről visz 2800 méterre.
3. Gletscher Jet - szintén 6 üléses fülkék, 2717 méterről visz 3122 méterre.

Legérdekesebb az első, ami a hegy gyomrában vájt alagútban megy végig, erősen felfelé, kb. 10 perc alatt emelkedik 1000 métert. Ránézésre olyan, mint egy fogaskerekű:

Az első megálló 2200 méteren van, körülötte egy csomó tó, és még több hegy. A három felvonó szakaszt kiválóan lehet kombinálni szebbnél szebb túrákkal, sok napig el lehetne túrázgatni csak ezen az egy hegyen. Sajna az idő azért annyira nem volt jó, jöttek-mentek a felhők, borult volt, és néha esett is, úgyhogy csak felvonóztunk.

Az első állomásnál egyébként pl. egy ilyen tó van:

Beültünk a 2. szakasz kis gondoláiba, és megindultunk a 2800 méter felé. Itt már nekiálltunk behúzni a kabátot, és felvenni mindent, ami volt nálunk (sál, kesztyű). Kiszálltunk 2800 méteren, és csak lestünk. Mindenhol minden csupa hó, kicsit fúj a szél, zimankó, és itt-ott síléces emberek sétálnak. Kimerészkedtünk a hóba, és akkor látjuk, hogy előttünk egy naaagy gleccser, amin emberek síelnek.

Néztük egy darabig a síelőket, sétálgattunk kicsit a környéken, hógolyóztunk is persze, és az épület oldalához támasztott síléceken és síbakancsban dobogó embereken és a tettrekészen ácsorgó hatalmas hókotrókon csodálkoztunk nagyokat.

Felmentünk volna teljesen a hegytetőre, viszont odafent egy masszív felhő bevackolta magát, és azt mondta, nem megy ő ma innen sehova, úgyhogy sok értelme nem lett volna felmenni, ill. a 3. szakaszon működő beülős 2fős felvonón valószínűleg keményre fagytunk volna.

Így aztán megindultunk lefelé. Már a kis felvonóból látszott a remény, úgy tűnt, mintha a völgyben sütne a nap.

Mikor pedig leértünk az autóhoz, irtó jól esett a 15 fokos meleg! :)

Legurultunk a faluba, és mivel még csak du. 1 óra volt, gondoltuk meglátogatjuk a közelben található Ragga szurdokot. Útközben egy étteremben ettünk 1-1 nagy tányér gulyáslevest, úgyhogy az átmelegedés-projekt megoldódott.

Tele pocakkal nekivágtunk a szurdoknak. Ez egy szépen kiépített útvonal, annyira, hogy belépőt is szednek, viszont ide is benne volt a belépő a Nationalpark Hohe Tauern kártyában.

A szurdok falára erősített, fából készült utak, hidak és lépcsők vezetnek Néhány ponton információs táblák magyarázzák el a környék földrajzi tudnivalóit, a szurdok kialakulását soksok évvel ezelőttől egészen mostanáig. Jók voltak ezek a táblák, mindegyiken volt néhány vicces rajz, egy manó aki itt végigélte a sokezermillió évet, a kőzetlemezek közé becsúszott halak (majd később halszálkák), ilyesmi. Szóval volt rajta vicces, így aztán gondolom nagyobb arányban olvassák végig a látogatók.

Végigsétáltunk a szurdokon, ami egyébként tényleg nagyon érdekes volt. Szépen látszottak a különböző kőzet rétegek, lehetett követni, hogy a víz hogyan vájta magának az utat, és nagyon szép volt, ahogy a növények benőtték a nedves sziklákat. Érdekes volt, hogy a szurdokban folyó patakban sok helyen egész farönkök, fatörzsek voltak. Kicsit olyan rendezetlen hatást keltettek, először nem is értettük, minek ezek ide, miért nem tisztítják, stb. Aztán rájöttünk, hogy maguktól kerültek ide, ugyanis a szikla tetején lakó fák és azok darabjai ők, a szikla szélének morzsolódásával idővel beleesnek a szurdokba. Takarítani pedig nyilván a helyi sajátosságok (magas sziklák, keskeny szurdok) elég nehézkes lenne.

Szép lassan végigsétáltunk, sok emberrel itt sem találkoztunk, úgyhogy volt idő mindent rendesen megnézni.

A szurdok végén egy szépséges vízesés fogadott bennünket, mintha még nem lett volna tele a szépség-tárolónk mára. :)

Levezetésnek megkerestük a környék egyetlen geocaching.hu-s ládáját, ehhez még egy kicsit mentünk felfelé, aztán vissza a kocsihoz erősen lefelé, a szurdok mellett vezető úton.

Lefelé úton egy részen ki lehetett látni a fák közül a völgybe. Minden nagyon de nagyon zöld volt, igazán szép völgy, kicsit a nap is sütött, és megjelent az egyik domboldalból egy szivárvány is!

Igazán tartalmas nap volt, és sajnáltuk, hogy már csak egy napig lehetünk itt a nagy hegyek között a nyugalom és a zöld szín világában.